Clean Desk Policy
Anita Harag
Translated from the Hungarian by Marietta Morry and Walter Burgess
I didn’t give Orsi a hug. I’d been sitting beside her for a year and a half; she by the window, me by the corridor, and Kata across from me. Kata’s nails were painted royal blue, I only saw them when she adjusted her braid on the top of her head, or when she touched her face; but not when she typed on her laptop, the partition between the two desks blocked the view. Private sphere, they say. You need to clean the desk every evening, not even my mug can be left there. I always pictured Kata’s desk as neat, the pens in their metal holder, where they should be, her purse stored in the locker, not a speck of dust on the phone, and after I was always surprised that there were tissues and pens lying helter-skelter on Kata’s desk, an open package of chewing gum sticking out from her purse. I didn’t have a mental image of Orsi’s desk. I could see Orsi’s desk. I saw her cellphone where the light would come on now and then, showing that she had a message, she checked them right away, replied something, then put it back in its place; fidgeted with it for a while to ensure it was exactly where she got it. She moved it around a millimeter at a time, until the light flashed again, she looked at it again and replied again and put it back in its place again. I also saw the tissue beside her phone and the flower in the window with yellow hearts on the ceramic pot; she got it from a man, who, according to her, was not in love with her and the little hearts were meaningless. Behind Orsi’s laptop, a movie star was driving a car; it was drawn by her goddaughter, who wrote Orsi’s name with the R reversed showing that she was the star in the car. Beside the drawing there was a picture of her goddaughter, beside that a picture of her mother and a bunch of pictures of men and women whose identity I didn’t know, because I never asked. There must have been a picture of her godmother as well, but I didn’t know which one she might have been among the women with similar faces. Clean desk policy they say, but the partition between the desks doesn’t belong to the desk; you can put anything there. On the partition behind my laptop, there was a small card “Happy Women’s Day”, we each got one from our manager with a single flower.
I didn’t understand why Orsi was crying, or rather why she was crying so hard, or rather I didn’t understand why she was crying now, in front of me; who am I so that she would cry in front of me? People don’t normally cry in front of me. And, besides it was only her godmother who died. A godmother is not the same as a mother. Of course, I also became teary-eyed right away, because whenever I see someone cry, I also start crying, and I understood, not the godmother, but the crying. Then afterwards I understood about the godmother, because, in the meantime, Orsi talked quietly about her, how she died, they knew that she was going to die, and she had to say good-bye, she had to figure out what to say to her godmother for the last time, and she even told me what she said, but I didn’t hear it and didn’t want to ask her to repeat it. I wanted to give her a hug, I was trying to decide whether or not to hug her, I started to imagine the sequence of movements, stand up, the back of the chair would snap into its place, it was broken, I always exchange it for the one by a neighboring desk and someone always changes it back. Orsi’s chair is two steps away from me, I bend down, and I hug her. I didn’t get up, just looked at her as she was talking and crying, I tried to cry so that she would see it, just a little bit, out of sympathy. Then I heard Kata say, my God, I didn’t see that you were crying; she got up, went around the desk and gave Orsi a hug. Then Orsi cried even harder, but my urge to cry had disappeared.
Kata hugs Orsi and Orsi is glad that Kata hugs her, even though she’s crying, and her joy is not visible. I, on the other hand, don’t hug either Orsi or Kata, I thought I would be glad for that, but I’m not. I should have hugged Orsi because Orsi was crying, Orsi was expecting someone to hug her, I was right beside her, she thought I would hug her, that I would be that someone, she would feel my arm around her shoulder, my hand on her back, my hair on her face. I wouldn’t have patted her back. I hate it when someone hugs you that way, not knowing what to do with their hands, and keep patting; not many people know how to hug well. Some hug you too firmly, they hold you tight as if it were a handshake that you need to show that it is firm, a strong squeeze and not a limp hand. A limp hand indicates a weak character. They probably think that a weak hug also implies a weak character. I would have detected Orsi’s smell close up, everyone’s scent changes close up. You can only smell the real scent of skin, close up. You sense it even when you’re not sniffing the neck in a hug, and perhaps crying also alters the smell; her head on my shoulder, my head on her shoulder, a salty-teary smell of skin.
And then Orsi didn’t go home; she stayed in the office until five thirty, she had been talking about her godmother all afternoon, except I didn’t listen and only pretended to listen. Nodded at the appropriate time, looked sad or laughed at the appropriate time, I couldn’t pay attention to her words; a self-defense mechanism they say. From time to time, I was trying to figure out how to check my emails and I knew Orsi wasn’t interested at all in emails because emails are pointless; sending reminders to the French is pointless, especially since they still haven’t replied to our request after three days, while the deadline was two days, and deadlines are also pointless. What does it mean that they need to answer by April twenty-second, that there would be a reply of a few words in Orsi’s inbox, saying that they confirm or cannot commit. It doesn’t matter whether it’s today or tomorrow, April twenty-second is no different from April twenty-first or April twenty-third. Eating is also pointless, although it occurred to me that I was getting hungry, but eating or happy hour in the cafeteria are pointless, asking her if she would like a pastry is pointless, even pastries are pointless, even the raspberry and banana flavored chocolate bar are pointless assuming there were any left; at this moment Orsi can’t ever imagine being interested in a pastry or in the letters in her inbox or that it is almost five thirty, she can go home, she can rush to catch the 107 bus, it doesn’t matter, home is the same as this open office. Then Kata asked if we should go someplace after work, wherever Orsi would like, and Orsi said that she would like to go someplace and not stay by herself, because if she went home, she would be alone, even though I thought that she was still living with her boyfriend; but if she would be alone when she returned home, she couldn’t be living with her boyfriend any more. I tried to figure out when they might have broken up; for that she didn’t cry in front of me. For that she might have gone downstairs to the washroom to cry; that’s where people go when they have the runs, because hardly anyone ever goes there, it’s too far and it’s a good place for solitude; perhaps that is where she cried when she broke up with her boyfriend; away from the crowd and discretely. I couldn’t say that I wouldn’t keep them company; it would have been insensitive to have some other activity. What activity can be more important than the fact that Orsi lost her godmother. At times such as that, you have to be with her, console her, listen to her and give her a hug. Kata also cancelled her handball practice, she phoned within our hearing that she couldn’t make it for personal reasons, but, yes, yes, she was fine. I didn’t have anything that I needed to cancel, and I pretended it was perfectly natural that I would go with them. Once there, Orsi didn’t cry any more, and didn’t talk so much about her godmother, then she didn’t talk about her at all. And, once she even laughed, people at the next table turned in our direction to see who was laughing so hard, they wanted to know what was so funny that would make someone laugh so much, even though it wasn’t really funny what made Orsi laugh, that surprised Kata and she looked at me wondering what was going on. I understood the laughter just as I understood the crying. I didn’t reciprocate Kata’s look, I didn’t look back wondering without understanding, instead I smiled too because Orsi had such a lovely laugh, or rather she still must have a lovely laugh, even though I haven’t seen her for years.
Clean Desk Policy
Nem öleltem meg Orsit. Másfél éve ült mellettem, ő az ablak, én a folyosó mellett, szemben Kata. Katának királykékre volt festve a körme, csak akkor láttam, ha megigazította a copfját a feje tetején, vagy ha az arcához nyúlt, akkor nem, ha a laptopján gépelt, a két asztal közötti fal eltakarta, privát szféra, mondják, az asztalokat minden este le kell takarítani, a bögrém sem maradhat rajta. Kata asztalát precíznek képzeltem, tollak a helyükön a fém tolltartóban, a táskája felakasztva vagy eltéve a szekrényben, a telefonon egyetlen porszem sincs, és aztán mindig meglepődtem, hogy Kata asztalán szanaszét hevernek a zsebkendők és a tollak, a táskájából kilóg egy csomag felbontott rágó. Orsi asztaláról nem képzelődtem, Orsi asztalát láttam, a mobilját is láttam, amin néha felvillant a fény, hogy üzenete érkezett, akkoriban azonnal megnézte, válaszolt valamit, utána visszatette a helyére, sokáig igazítgatta, hogy ugyanott legyen, ahonnan elvette, addig mozgatta milliméterről milliméterre, hogy újra felvillant a fény, és újra megnézte, és újra válaszolt valamit, és újra visszatette a helyére. A papír zsebkendőt is láttam a telefonja mellett, és a virágot az ablakban, a kaspóján szívecskék, egy férfitől kapta, akiről azt állította, nem szerelmes belé, és a szívecskék semmit nem jelentenek. Orsi laptopja mögött csillag vezetett egy autót, a keresztlánya rajzolta neki, és ráírta a nevét fordított R betűvel, hogy ő a csillag a kocsiban, mellette kép a keresztlányáról, mellette kép az anyjáról, és még egy csomó férfiról és nőről, akikről nem tudtam, kicsodák, mert sosem kérdeztem, a keresztanyjáról is kint lehetett egy kép, de nem tudtam, melyik lehet a sok hasonló arcú nő közül. Clean desk policy, mondják, de az asztalokat elválasztó fal nem tartozik az asztalhoz, azon bármi lehet. Az én laptopom mögötti falon pici kártya volt, boldog nőnapot, a managerünktől kaptuk egy szál virággal.
Nem értettem, miért sír Orsi, vagyis nem értettem, miért sír ennyire, vagyis nem értettem, miért sír most, itt, előttem, ki vagyok én, hogy előttem sírjon. Nem szoktak előttem sírni. És egyébként is csak a keresztanyja halt meg, a keresztanya az mégsem egy anya. Persze rögtön könnyes lett a szemem, mert ha valakit sírni látok, én is sírni kezdek, és megértettem, nem a keresztanyát, a sírást. Aztán már a keresztanyát is értettem, mert Orsi beszélt közben, halkan, a keresztanyjáról, hogy hogyan halt meg, tudták, hogy meg fog halni, és el kellett tőle búcsúzni, gondolkodnia kellett azon, mit fog a keresztanyjának utoljára mondani, és elmondta nekem is, mit mondott, de nem hallottam, és nem akartam visszakérdezni. Meg akartam ölelni, ezen gondolkodtam, hogy megöleljem-e, kezdtem elképzelni a mozdulatsort, hogy felállok, a helyére kattan a szék háttámlája, eltörött, mindig kicserélem egy másikra a szomszédos asztaltól, és valaki mindig visszacseréli, két lépés Orsi széke, lehajolok, átölelem. Nem keltem fel, csak néztem, ahogy beszél és sír, próbáltam úgy sírni, hogy lássa, csak egy kicsit, együttérzésből, aztán Kata megszólalt, úristen, nem láttam, hogy sírsz, felállt, megkerülte az asztalt, és megölelte Orsit, mire Orsi még jobban sírt, de nekem azonnal elmúlt a késztetés, hogy sírjak.
Kata megöleli Orsit, és Orsi örül, hogy Kata megöleli, bár éppen sír, és nem látványos az öröme, én viszont nem ölelem meg sem Orsit, sem Katát, és azt hittem, örülni fogok neki, de nem örülök. Meg kellett volna ölelnem Orsit, mert Orsi sírt, Orsi azt várta, hogy megöleli valaki, én voltam mellette, azt hitte, majd megölelem, én leszek az a valaki, érezni fogja a karomat a vállán, kezemet a hátán, hajamat az arcán. Nem lapogattam volna meg a hátát, azt utálom, amikor valaki úgy ölel, nem tud mit csinálni a kezével, és lapogat, nem sokan tudnak jól ölelni. Néhányan csontosan ölelnek, erősen tartanak, mintha egy kézfogás lenne, ahol figyelni kell rá, hogy határozott legyen, erős szorítás, nem lógó, petyhüdt kéz, a petyhüdt kéz gyenge jellemre utal, biztos azt hiszik, a petyhüdt ölelés is gyenge jellemre utal. Közelről éreztem volna, milyen Orsi illata, közelről minden ember illata megváltozik, csak közelről lehet érezni a bőr igazi szagát, akkor is érzed, ha nem kifejezetten szagolod a nyakát ölelés közben, és talán a sírástól más is lett az a szag, feje a vállamon, fejem a vállán, sós-könnyes bőrszag.
És aztán Orsi nem ment haza, bent maradt fél hatig az irodában, egész délután a keresztanyjáról mesélt, de nem figyeltem rá, csak úgy csináltam, mintha figyelnék, a megfelelő helyen bólintottam, a megfelelő helyen szomorúan néztem vagy nevettem, nem bírtam odafigyelni a szavaira, önvédelmi mechanizmus, mondják, néha arra gondoltam, hogyan tudnám megnézni az e-mailjeimet, és tudtam, hogy Orsit egyáltalán nem érdeklik az e-mailek, mert nincsen az e-maileknek értelme, nincs értelme emlékeztetőt küldeni a franciáknak, hogy még mindig nem válaszoltak a requestünkre, pedig már eltelt három nap, és két nap volt a határidő, a határidőnek sincs értelme, mit jelent az, hogy április huszonkettedikéig küldjenek választ, hogy ott lesz Orsi inboxában egy pár szavas válasz, hogy confirm, vagy can not commit, mindegy, hogy ma vagy holnap, az április huszonkettő nem más, mint az április huszonegy vagy az április huszonhárom. Az evésnek sincs értelme, pedig az evés is eszembe jutott, hogy kezdek éhes lenni, de most nem számít az evés vagy a happy hour a büfében, nincs értelme megkérdezni, nem akar-e enni egy sütit, a sütinek sincs értelme, még a banános-málnás fehér csokisnak sincs értelme, hogy maradt-e még, vagy mindet megették, és Orsi most éppen nem tudja elképzelni, hogy valaha is érdekelni fogja a süti, a levelek az inboxban, az, hogy nemsokára fél hat, és lehet hazamenni, lehet sietni, hogy elérje a százhetes buszt, mindegy, ugyanaz az otthon, mint ez az open office. Aztán Kata megkérdezte, beülünk-e valahova munka után, mit szeretne Orsi, bármit lehet, Orsi pedig azt mondta, szeretne beülni valahova, nem akar egyedül maradni, mert ha hazamegy, egyedül lesz, én pedig azt hittem, még mindig a barátjával lakik, de ha egyedül lenne, ha hazamenne, akkor már nem lakik a barátjával. Próbáltam rájönni, mikor szakíthattak, amiatt nem sírt előttem, amiatt lehet, hogy a vécében sírt a földszinten, oda járnak az emberek, ha megy a hasuk, mert oda szinte soha nem jár senki, túl messze van, el lehet oda vonulni, lehet, hogy ott sírt, amikor szakítottak a barátjával, elvonulva, diszkréten. Nem mondhattam, hogy nem megyek velük beülni valahova, érzéketlen lett volna, hogy más programom van. Mi más program lehet fontosabb annál, mint hogy Orsinak meghalt a keresztanyja, ilyenkor vele kell lenni, vigasztalni kell, hallgatni kell, meg kell ölelni. Kata is lemondta a kézilabdaedzést, előttünk telefonált, hogy ma mégsem tud menni, személyes okok miatt, de igen, igen, jól van. Nekem nem volt programom, amit lemondhattam volna, úgy csináltam, mintha természetes lenne, hogy megyek. Orsi ott már nem sírt, és nem beszélt annyit a keresztanyjáról, aztán már keveset sem beszélt róla, és egyszer még fel is nevetett, odafordultak a szomszédos asztalnál ülők, hogy ki nevet ennyire, tudni akarták, mi olyan vicces, amin ekkorát nevet valaki, pedig igazából nem volt vicces, amin Orsi felnevetett, Kata meg is lepődött, és rám nézett, hogy ilyenkor mi van, én értettem a nevetést, ahogy értettem a sírást is, nem viszonoztam Kata pillantását, nem néztem vissza kérdőn, értetlenül, hanem elmosolyodtam én is, mert Orsi szépen tudott nevetni, vagyis biztosan még mindig szépen nevet, csak már évek óta nem láttam.
Anita Harag, the author was born in Budapest in 1988. Her first short stories that appeared in magazines earned her several literary awards and prizes. In 2020 she was the winner of the Margó Prize, awarded to the best first time fiction author of the year, for her volume of short stories”Rather Cool for the Time of Year”. Her second volume of stories, including this one, came out in September 2023.
Walter Burgess and Marietta Morry are Canadian. In addition to stories by Anita Harag, they also translate fiction by five other Hungarian authors; many of these translations have appeared in literary journals in six countries. Gábor Szántó’s book “1945 and Other Stories”, six of its eight stories translated by them, was published in 2024.
Table of Contents for A Formal Feeling